Fegyveres dzsihád

Az egyistenhitű, parányi muszlim közösség sok szóbeli és fizikai bántalmazásnak, üldöztetésnek volt kitéve Mekkában a bálványkultuszt követő többség részéről. Ennek ellenére hosszú időn keresztül nem védekeztek, és nem fordultak fegyverrel ellenségeikkel szemben, hanem inkább kivándoroltak Abesszínába, majd Medinába.

Idővel, amikor már elviselhetetlenné vált az üldöztetés, a Koránban Isten kijelentette, hogy akit vallása miatt üldöznek, jogosan bocsátkozik ellenállásba és harcol jogaiért. Így szól a Korán a muszlimokról: „Engedélyt kaptak [a harcra] azok, akik ellen harcolnak, mivel ők jogtalanságot szenvedtek el. Allah bizony képes az ő megsegítésükre. Akiket jogtalanul űztek el lakhelyeikről, csupán azért, mert azt mondták: Allah a mi Urunk! Ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket – egyiket a másik által – bizony leromboltattak volna szerzetescellák, templomok, zsinagógák, és mecsetek, ahol gyakran említtetik Allah neve. Allah bizony megsegíti azokat, akik őt segítik. Allah felettébb Erős és Leküzdhetetlen.” (Korán 22: 39-40)

Ez a harc tulajdonképpen a közösség létét fenyegető elnyomás és igazságtalanság megszüntetése érdekében zajlik: „Mi lelt hát titeket, hogy nem harcoltok Allah Útján, és az elnyomottakért a férfiak, a nők és a gyermekek közül, akik azt mondják: Urunk! Vigyél ki minket ebből a településből, melynek lakói igazságtalanok! Adj nekünk Tőled való támogatót, s adj nekünk Tőled való segítőt!” (Korán, 4: 75) A Korán szúráiból tehát az olvasható ki, hogy az iszlám bizonyos esetekben elfogadja a harc és a háború szükségességét és jogosságát, például kiűzetés, ellenséges megszállás vagy egy zsarnoki hatalom fenyegetése esetén.

Az iszlám nem tolerálja az agressziót sem a saját, sem pedig más oldal részéről. A muszlimok tehát nem kezdeményezhetnek háborúkat, hogy ne sértsék meg mások jogait: „És harcoljatok hát Allah útján azok ellen, akik harcolnak elleneteket! Ám ne kövessetek el áthágást [fegyvertelenekkel szemben], bizony Allah nem szereti az áthágókat.” (Korán 2: 190)

Amit a nem-muszlim hazafi szabadságharcként él meg, azt a muszlimok is annak értékelik, de az a tudat is motiválja őket, hogy nem pusztán magukért, családjukért, közösségükért vagy földjükért, hanem vallásukért is harcolnak. Ha ilyen őszinte szándék mellett mártírként esnek el a fronton, akkor a túlvilági kertekbe jutnak. Ha azonban elmenekülnek a harcból, vagy menekülés közben megölik őket, akkor szörnyű büntetésre számíthatnak. A fegyveres dzsihád tehát a megszálló zsarnoki rendszerek elleni fellépés, önvédelmi hadviselés és szabadságharc.