A szentek imádata a különböző vallásokban

A világ nagy vallásai és azok különböző felekezetei eltérően viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Vannak vallások, amelyek elhatárolódnak a szentkultusztól, mások elnézőbbek, amelyekben a népi vallásosság megköveteli a kultusz érvényre jutását, tartván attól, hogy az alapvető tanítások tekintélye kerül veszélybe. Megint más vallások egyenesen alaptanításaik közé sorolják a szentek imádatát.

Az egyik legszembetűnőbb különbség a vallások között e tekintetben, hogy míg az iszlám hivatalos teológiájától eltérő népi vallásosság sem ötvözte többnyire a szentek kultuszát képek és szobrok tiszteletével és imádatával, más vallások esetében kisebb vagy nagyobb mértékben, de megjelent a képábrázolás és az ahhoz fűződő bálványimádat. A görög mitológiát például mi sem jellemzi jobban, mint a híres antik szobrok, és szobor-együttesek, de az ókori egyiptomi vallásosság is jócskán kitett magáért e tekintetben gigantikus méretű szobraival.

A bálványimádat még a judaizmust sem kerülte el, történetének egy bizonyos szakaszában a papság is elfordult az egyistenhittől (az Ószövetség tanúsága szerint is) és végül a hinduizmust és a buddhizmust is erőteljesen jellemzi a kép és szobor kultusz. Az ortodox zsidóság egyébként hasonlóképpen az iszlámhoz, elveti a kép és szoborimádatot, mert az Istent és az egyistenhitet sértő cselekménynek minősíti.

A kereszténység, amely az iszlám mellett, a világ két legnagyobb vallásának egyike a népességének számát figyelembe véve, a szentek kultuszát tekintve érdekes módon középúton helyezkedik el, hiszen a katolikusok és az ortodoxok hivatalosan is elfogadják a szentek és képek bizonyos fokú imádatát, a reformátusok és az evangélikusok ugyanakkor teljes mértékben elutasítják.

A vallások közötti kölcsönhatásokról szólva, meg kell említeni, hogy a görög mitológiai isteneket többnyire emberi alakra formálták, az egyiptomi istenségek alkotói azonban inkább az állati formákhoz ragaszkodtak, azonban ezek a formák a legtöbb esetben megegyező funkciókat takarnak. A római kori istenségek például nagyjából megegyeznek a görögökkel, még a nevük sem változott túl sokat. Ezek a hasonlóságok az ókori vallások és vallási hiedelmek között – mind az eszmék, mind pedig a megjelenítések terén – erős kölcsönhatásról tanúskodnak. A görög funkcióistenek eszméje a kereszténység európai terjedése következtében hatalmas nyomott hagyott a teológiában, bár egyes területeken nagyobb, más területeken kisebb szerephez jutott.

Arra is van példa, hogy a népi vallásosság körében akár más vallások prófétáihoz vagy szent embereihez is fordulnak az emberek. Ez a különböző vallásokból kinőtt népi vallásosság követőinek hosszú távú együttélése folytán alakulhatott ki. A cél ez esetben, teljes mértékben szentesíti az eszközt, mivel a lényeg az, hogy gyógyuláshoz, esetleg gyermekáldáshoz jusson az ember! Az már fel tűnik számukra, hogy a hivatalos vallási nézet szerint esetleg el sincs ismerve a másik vallás igaz vallásként, az meg pláne nem, hogy annak prófétája vagy szent embere istentől adományozott, különleges erővel bírna!

Nyilvánvaló, hogy a vallásokon belül a hivatalos teológia tekintetében megvannak a sajátosságok, de a népi vallásosság – bárhol legyen is – nem sokat törődik az egyházak és a vallási vezetők által megfogalmazott teológiai szabályokkal. Ők csak egyszerűen megállnak, letérdelnek, vagy leborulnak a képek és szobrok előtt, amelyek vagy egy történeti személyt, egy prófétát vagy egy kegyes, bölcs embert, esetleg egy kitalált személyt ábrázolnak, majd könyörögnek hozzájuk. Megérintik a képeket és szobrokat, áldás és gyógyulás reményében.

A katolicizmusról szólva ki kell emelni a már említett Szűz Mária kultuszt, ami leginkább Dél-Európára, és a Dél-amerikai kontinensre jellemző. Ezen kívül a szentek száma már meghaladta a kétezer főt, akiket az egyház immár hivatalosan is „alkalmasnak” nyilvánított az ember és Isten közötti közvetítő szerepre és a gyógyításra. Ezek a személyek bár halottak, mégis rendkívül aktívak az egyház álláspontja szerint.

Mint muszlimok, valljuk hogy Jézus (Béke legyen vele) él, ám nincs olyan helyzetben, hogy közvetítsen, hiszen nincs az emberek között a Földön és nincs felhatalmazva arra, hogy hallhassa az emberek kéréseit, se nem képes kéréseiket megválaszolni, mivel erre csak Allah képes, egyedül. Ennek ellenére láthatjuk, hogy Jézus vélt sírjánál, az ún. Szent sírnál, évről-évre keresztény zarándokok ezrei jelennek meg, hogy megközelítsék, vagy megérintsék a sírt, amelytől áldást, gyógyulást és üdvösséget remélnek.

Természetesen nem szabad megfeledkezni arról a több tízezer papról sem, akiket az egyház felhatalmazott a gyónás szertartására. Vagyis ez esetben nem halott vagy távol lévő teremtmények közvetítenek az egyház szerint, hanem húsvér, élő emberek. Méghozzá a bűnös emberek vétkeinek feloldása érdekében. A megbocsátás azonban egyedül Allah kegyelméből fakad, aki nem hatalmazott fel senkit sem arra, hogy másokat megítéljen és bűnüket elengedje. A keleti kereszténységben, a keresztény ortodoxia ad otthont a szentek kultuszának. Az ortodoxiáról a következőt olvashatjuk: „Különleges sajátosság a szentképek tisztelete. Az ikonokra, amelyek általában Krisztust, Szűz Máriát, a szenteket, vagy bibliai jeleneteket ábrázolnak, úgy tekintenek, mint az isteni kinyilatkoztatás egy-egy részletére. Az ikonon keresztül magához Istenhez imádkoznak. […] A hitéletben fontos szerepet tölt be a szentek és az ereklyék tisztelete. A szentek élén Szűz Mária áll, Isten anyja, a férfi szentek között Szent Miklós örvend különös tiszteletnek. A szentek képeit és ereklyéit csodatevőnek tartják, ezek felkeresése zarándokok úticélja.” (Pallasz lexikon)

Az említett két keresztény felekezet tehát befogadta a bálványimádás efféle formáját. A reformerek azonban mindkét felekezeten belül ellenállást tanúsítottak és előbb a képrombolás időszaka következett be keleten, majd a protestantizmus vezetett egyházszakadáshoz. A kereszténységen belüli konfliktusok egyik fő kiváltó oka tehát a szentek imádata volt, amelyet egyes felekezetek elfogadtak, míg mások teljesen elvetettek. Az evangélikusok mint tudjuk elvetik Mária és a szentek kultuszát. A kálvinisták pedig eltörölték a gyónást, megszüntették a templomokban az oltárt és megtagadták a szentek és fõként Mária kultuszának jogosságát. Mivel Szűz Mária és a szentek kultuszát Kálvin elvetette, így az ő szobraik, képeik sem kaphattak helyet a református templomokban. Ezek belseje ezért nagyon egyszerű, szinte teljesen dísztelen, hasonlóan a muszlimok mecseteihez.

A vallások történetét vizsgálva megállapítható, hogy a szentek imádata ott öltötte a legdrasztikusabb formát, ahol a Teremtő Isten szerepe jelentéktelenné vált és inkább a vélt isteni inkarnációk, emberek, állatok és tárgyak, illetve furcsa állati és emberi testrészekből összeállított alakok léptek be ebbe a szerepbe. Elfelejtik, hogy ezek a személyek csupán egyszerű teremtmények, akár az ember: „Azok, akikhez fohászkodtok Allah mellett, szolgák tihozzátok hasonlóan” (7. Szúra, 194. ája). Ezen hamis istenségek és kegyes életű személyek jelképei, szobrai előtt hajolnak, térdepelnek és borulnak le arcukra a tömegesen félrevezetett emberek, akik áhítattal fohászkodnak és könyörögnek hamis istenségeikhez, nap mint nap, miközben Allah azt mondta ezekről a szobrokról a Koránban: „Akikhez (a hitetlenek) Allahon kívül fohászkodnak, azok nem teremtenek semmit, hanem ők maguk is teremtettek. Halottak (ők), nem élők, nem tudják, mikor lesznek fel támasztatva. A ti istenetek egyetlen Isten!” (16. szúra, 20-22. ája)

Mint tudjuk, a buddhizmusban Buddhát, a kereszténységben pedig Jézust emelték fel halandó emberi voltán felül és olyan jogokkal és tulajdonságokkal ruházták fel őket, amelyek kizárólag a Teremtő Allahot illetik meg, akihez semmi és senki nem hasonlítható.

Allah azt mondta a Koránban: „Nincs semmi, ami Hozzá hasonló lenne, és Ő a mindent halló, és a mindent Látó” (42. szúra, 11. ája). „Mondd: Ő, Allah az Egyetlen! Allah, az Örökkévaló. Nem nemzett és nem nemzetett. És nincs senki hozzá hasonló!”. (112. szúra)