A szentek imádatának kialakulása

A Korán és a prófétai hagyomány, a Szunna elvezet minket a probléma kezdetének történetéhez és megtudhatjuk, mikor került be a szentek imádata az emberiség történetébe, amely kultusz egyidős a bálványimádással. Az iszlám vallás említett két forrása alapján, a tudósok egészen pontosan Noé próféta idejére teszik a szentek imádatának megjelenését, amely egyben a bálványimádat megjelenése is.

Noé próféta idején – aki rendkívül hosszú ideig hívta az embereket az egyistenhitre és fáradhatatlanul intette őket a helyes erkölcsi életre – élt öt jóságosan cselekvő, kegyes életű ember. Így szól a Korán: „és azt mondták (Noé népe): ne hagyjátok el isteneiteket, és ne hagyjátok el Vadd-ot, se Szuá’-t, se Jaghúsz-ot, se Ya’úk-ot, se Naszr-ot!” (71.szúra 23. ája)

Így hívták ezt az öt embert, de hogy miként lettek ők istenek Noé népének szemében, erről a Korán-értelmezők a következőképpen vélekednek: Történt, hogy rövid időn belül meghalt mind az öt kegyes életű ember, ezért a közösség, amelyről beszél a Korán, elkezdett gondolkodni, hogy mitévők legyenek. A legerősebb hitű emberek haltak meg közülünk – gondolták – mi lesz ezután? Nem lesz akiről példát vegyenek és helyesen cselekedjenek! Attól tartottak tehát, hogy minden bizonnyal elvész az igaz hit.

Ekkor a Sátán azt a rossz sugallatot adta nekik, hogy faragjanak az öt emberről bálványokat és helyezzék azokra a helyekre, ahol életükben üldögéltek és beszéltek, és nevezzék az ő neveiken ezeket a bálványokat.

Szobrokat faragtak tehát róluk és felállították a városukban, de először csupán azért – mondják a Korán-értelmezők – hogy e szobrok emlékeztessék őket az igaz hitre. Ez a generáció tehát figyelmeztető jelképként használta ezeket a szobrokat, mint az igazhitre és az istenfélelemre figyelmeztető jeleket, amelyekről eszükbe juthat például, hogy milyennek kellene lenni az istenfélő embernek, ha netalán elfeledkeznének erről.

Azonban a következő generáció, amely nem ismerte ezeket az elhunyt kegyes embereket, túlzott tisztelettel adóztak az elhunyt személyek iránt és egyre inkább közvetítőnek látták őket. Úgy gondolták, hogy bűntelen lelkekről van szó, akik közbenjárhatnak értük. Másrészt a szobrokat már nem csupán jelzés értékűnek tekintették, hanem a kegyes személyek egyfajta lenyomatának, amelyeken keresztül az ember a kegyesekhez járulhat, és így közelebb kerülhet Istenhez.

Tették mindezt annak ellenére, hogy ezek a személyek nem kértek ilyet, nem mondták életükben azt, hogy haláluk után használják fel majd őket közvetítőként és faragjanak szobrot róluk. Ám a generációk szájhagyományán keresztül egyesek ilyen túlzásokba estek és rendkívüli mértékben elnagyolták a kegyesek jelentőségét.

Később jöttek, akik az érintést nagyon fontosnak tartották, vagyis azt, hogy testközelbe kerüljenek ezekhez a szobrokhoz és megérintsék azokat. Ezután pedig egyenes út vezetett a valódi imádathoz, a fohászkodáshoz, könyörgéshez és a leboruláshoz, mint az istentisztelet legkiemelkedőbb része. Tehát ez egy olyan folyamat volt, amely nem egy generáció életében történt meg, hanem lassan forrta ki magát. Az egyszerű emlék, pár generáció élete alatt, határozott istenszolgálati cselekedetté alakult át.

Ebből a történetből rengeteg tanulságot lehet levonni, főként azt hogy az emberiség általában nem látja a határokat, és nem tartja be a mércét. Az iszlám pontosan azért tiltja az élők képi ábrázolását, mert meglehet, nem rögtön jelentkezik a bálványimádás, de ami késik, az nem múlik.

Pont ez figyelhető meg a buddhizmus esetében. Buddha, az önsanyargató életmódot választó hindu herceg történetében megfigyelhető, hogy ő ugyan nem adott felhatalmazást, mégis – miután meghalt – szobrot állítottak róla, és a legtöbb buddhista ma teljes nyugalommal borul le Buddha kis méretű vagy gigantikus szobra előtt.

Éppen ezért, az iszlám szerint sem a prófétákat, sem pedig a szenteket nem szabad túldicsérni és főként nem fohászkodni, könyörögni hozzájuk és imádni őket. A szentek imádata, az iszlám eredeti tanait behatóbban ismerő, és az azokhoz erősebben ragaszkodók között nagyfokú ellenállásba ütközött és hamar elutasításra lett kárhoztatva, ezért inkább a tanulatlan tömegek között keresett követőket, akikben kifejthette züllesztő hatását.

Ezekre az emberekre úgy tűnik, főként a pogánykori arabok vallásos hiedelmei, bálványimádatuk, továbbá a hindu és buddhista kép és bálványkultusz, és egyes keresztény hagyományok voltak hatással. Ezek a hiedelmek, kultuszok és hagyományok főként a népi vallásosságra gyakoroltak nagy hatást, ahol elképesztő formákat öltött.