Allah és Mohamed próféta viszonya
Az Allah arab szó, amelynek jelentése: az egyetlen Isten. A szó alapja az al-iláh (az istenség) kifejezés. Az Istenben való hit az iszlám hit alaptétele. Az iszlám azt tanítja, hogy csak egy Isten létezik, akinek nincs társa, és akinek a létezéshez senkire sincs szüksége. A Korán azt mondja: „Mondd: Allah az egyetlen; Allah az örökkévaló; Nem nemzett és nem nemzetett; És senki nem fogható hozzá” (Korán 112. szúra).
Allah a mindenható Teremtő, egyedül Őt szabad imádni és szolgálni, és csak őhozzá lehet segítségért és bűnbocsánatért folyamodni, mindenféle közbenjáró vagy közvetítő nélkül. Egyetlen emberi lény sem képes ezen isteni tulajdonságokban Istennel osztozni, még a próféták sem, így Mohamed próféta sem, mivel őket is Isten teremtette, és a teremtményeknek szükségük van a Teremtőjükre ahhoz, hogy létezzenek.
A prófétákat – bár kivételes tulajdonságokkal megáldott emberek voltak – nem tekintjük istenségeknek, ezért nem imádkozunk hozzájuk, és semmilyen formában sem képezik imádatunk tárgyát. Ők a példaképeink, és az emberek közül őket szeretjük a legjobban, ezért minden körülmények között arra törekszünk, hogy az általuk közvetített isteni útmutatást kövessük.
Mohamed próféta egy egyszerű, írástudatlan arábiai ember volt, aki minden évben egy időre felköltözött a mekkai Hirá barlangba, ahol a maga módján kereste az igazságot, és próbált közeledni Istenhez. Küldetése egy ilyen elmélkedés során, meglepetésszerűen vette kezdetét i.sz. 610 körül, úgy negyvenéves korában. Gábriel angyallal, és az isteni kinyilatkoztatással, a Koránnal való találkozása először nagyon meglepte és megviselte, de hamarosan nyugalomra lelt, és megértette hogy ő az Isten küldötte. Először családtagjaival és a legközelebbi barátaival ismertette meg az Isten üzenetét, később nemzetségévek, majd az arábiai törzsekkel, sőt a környező népekkel és vallási közösségekkel is.
Allah elküldte Mohamed prófétát, az Ő szolgáját, hogy kivezesse az embereket a hitetlenségből a hit állapotában: „Ekképpen küldtünk el téged (ó Mohamed) olyan néphez, mely előtt népek távoztak már el (az élők sorából), azért hogy recitáld nekik azt, amit sugalltunk neked, miközben ők nem hisznek a Könyörületesben. Mondd: Ő az én Uram! Nincs más isten csak Ő! Őrá hagyatkozom, és Hozzá fordulok megbánással.” (Korán 13:30)
A próféta legnagyobb vívmánya azonban az, hogy – Isten kegyelméből – újra meghonosította a tiszta monoteizmust, mivel tanításainak forrása, alapja és lényege az Egyetlen Igaz Istenben való hit. Ebből következik, hogy a muszlimok – közvetítők, szentek, próféták vagy jámbor emberek segítsége nélkül – csak Istentől kérnek segítséget, Hozzá fohászkodnak, és Őt imádják. Mohamed próféta mindezt kitartásával, és élete során tanúsított példamutatásával érte el. Noha más emberek visszaéltek volna a rájuk bízott, mindenre kiterjedő hatalommal, ő mégis mindig szerény és alázatos maradt. Nappalait az emberek segítésével és tanításával, éjszakáit pedig imával töltötte; mindenki számára példamutató életet élt. Mindig a vallásos mértékletességet hirdette, megtiltotta a szerzetesi életvitelt, és az erős családi kötelékek megalapozását részesítette előnyben.
Amikor a próféta szeretett fia, Ibrahim meghalt, éppen napfogyatkozás volt, és gyorsan szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy ez az Isten személyes részvétnyilvánítása volt. Erre Mohamed próféta kijelentette: ’A napfogyatkozás nem történik egy emberi lény halálának vagy születésének okán”.
Mohamed próféta sosem rendelte el, hogy őt imádják Isten helyett, egy alkalommal meg is jegyezte: „Ne dicsérjetek engem úgy ahogyan Jézust dicsérték a keresztények” Ezért sem helyes a muszlimokat mohamedánoknak nevezni, hiszen a muszlimok Allahot imádják, nem pedig Mohamed prófétát. Mohamed halálakor egyesek kísérletet tettek, hogy istenítsék őt, de az az ember, aki később követte őt az állam vezetésében, a vallástörténet egyik legnagyszerűbb beszédével elfojtotta ezt a hisztériát: ’Ha van közöttetek olyan, aki Mohamedet imádta, nos ő halott. De ha az Isten az, akit imádtatok, Ő bizony örökké él”.