Mekkai Zarándoklaton 2009-ben
Bákonyi Zsolt
Korábban Allah már hívott kedves testvéreim által Zarándoklatra, de szokás szerint mindig akadt valami kifogás, hogy miért nem, meglehet elég erős érv volt: építkezést nem lehet olyan állapotban félbehagyni télvíz idején, amikor még nincs tető a ház felett. De Ő kegyes volt hozzám és ismét megadta nekem a lehetőséget: 2 évre rá ismét Zarándoklatra hívott. Bár az építkezés még félkész, mégis éltem a lehetőséggel, nem akartam tovább feszíteni a húrt, így is végtelen hálával és köszönettel tartozom Neki ezért a kegyért.
Mikor kimondtam az igent, egyszerre fogott el öröm és félelem: hihetetlen, gyakorlatilag felfoghatatlan dolognak éreztem, hogy a rengeteg munka miatt sajnos hanyagabbul éltem meg vallásomat és mégis: Allah tálcán kínálja a megbocsájtás lehetőségét. Az ember szíve összefacsarodik, mikor ebbe belegondol, tudván azt is, hogy más egész életében vágyódik erre és mégsem adatik meg neki. Másrészt elfogott a félelem: hogy állom meg a helyem Allah előtt a Zarándoklat alatt több millió "jó" muszlim között én, a "hanyag" muszlim? Szélsebesen elkezdtem tanulni a Zarándoklat részleteit Allah és kedves testvéreim segítségével. Mondták: ezután biztos megváltozik majd az életem (jó irányba). Én meg gondoltam magamban: na persze, a szokásos hablaty, mindenki ezt mondja, de utálom a sablonos szövegeket. Abban biztos voltam, hogy hatással lesz rám, de hogy mégis konkrétan milyen változásokra számíthatok, még csak találgatni sem tudtam.
Aztán eljött az indulás napja, izgultam, mind egy óvodás az első anyák napi fellépés előtt. Mikor megfürödtem az indulás előtt a fürdőszoba átváltozott szentéllyé, ahol a tisztulást teljes mértékben Allahnak, az Ő kedvéért és tetszéséért cselekedtem. Aztán a repülőtéren összejött a Zarándoklatra vonulók csapata, szinte csupa ismeretlen arc, mégsem idegenek, sosem találkoztunk előtte de fél óra alatt kedves ismerősökként beszélgettünk. Majd az isztambuli reptéren az átszállás alatt megkezdődött a valódi Zarándoklat: szervezők sora várt minket, segítettek, eligazítottak, zarándokruhát adtak, hogy még erre se legyen gondunk. A Dzsiddai repülőre felszállva ajándékokat kaptunk: csupa Zarándoklatot megkönnyítő dolgot melyet később is használhatunk ( ima-iránytű, mobil imaszőnyeg, kis táska..... ) és az egész repülőgép folyamatosan ismételgette a Lebbeik Allahumma Lebbeik fohászt.
A hosszú és fárasztó út után Dzsiddába érkezve a hajnali ima után finom és hihetetlenül bőséges reggelivel vártak minket és ez az egész Zarándoklat ideje alatt elmondható volt, hogy szinte öntötték belénk az enni-innivalót, a végtelenségig kényeztetve a testi szükségleteinket. Ez mindig jó esett, mert már "csak" a fáradtságot kellett leküzdenem és teljes mértékben arra tudtam koncentrálni, amiért jöttem.
Aztán innen valahogy mintha egybegyúródtak volna az események olyan pörgős és tömör volt minden. Mégis az első és legmeghatározóbb élmény az volt, mikor először mentünk a Szent Mecsetbe. Az odafelé tartó út, ami normál esetben kb: 5 perc lett volna 50 percig tartott, akkora volt a tömeg és a zsibongás. Emberek milliói tartottak egy irányba, ki tülekedve, ki végtelen nyugalomban vérmérsékletének megfelelően. A Haramot körülölelő hatalmas téren egy gyufaszálat nem lehetett elejteni, ha az ember az ismerőseivel akart maradni össze kellett kapaszkodni. Belépve a hihetetlenül szép Szent Mecsetbe a zaj elcsitult, és akkor kaptam az első ütést a szívemre: megpillantottam a Kábát a mecset belső udvarán és a körülötte hömpölygő iszonyatos tömeget. Olyan hatalmasnak tűnt, hogy alig tudtam felfogni, főleg azt, hogy egyáltalán ott vagyok. A hangok eltompultak, elhalkultak, a látvány penge élesen és kontrasztosan tárult elém. Ekkor éreztem először valami hatalmas megkönnyebbülést és örömet, éreztem Allah átfogó gondoskodását és könyörületét. Beálltam a tömegbe és elkezdtem róni a köröket, de az érzéseimet nem bírtam magamban tartani, kitörtek belőlem. Könnyeztem, szipogtam, hüppögtem, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, de szerető szülei mégis megbocsájtanak neki.
Örömkönnyek voltak ezek, a boldogság érzése, amit sosem gondoltam volna. Eleinte küszködtem az érzelmekkel, nem akartam mindenki előtt így mutatkozni, de Allah kifacsarta belőlem, azután már nem is álltam ellen többé.
És itt történt meg az első és legfontosabb változás: Allah meglágyította a szívemet, ami azóta is megmaradt, sokkal fogékonyabb lettem mások iránt, elsősorban családom, feleségem iránt. Kedvesebb és türelmesebb lettem ( még ha nem is a nap minden percére és mindenkire igaz, de a változás óriási ) és ezt Allahtól kaptam ott és akkor.
Ezután a Zarándoklat többi állomása is ebben a lelki állapotban telt, otthon éreztem magam mindenhol, zarándok társaim megszerettem, a világ másik tájáról érkezett emberekkel beszélgettünk a legbelsőségesebb hangulatban. A hatalmas tömeg és zsúfoltság ellenére egy nagy családnak érezhettük magunkat, Minától, Arafától Muzdalizáig.
Arafánál, mikor eljött a fohászok ideje az első fohászt viszonylag gyorsan letudtam. Gondoltam minek mondjak el mindent, Allah úgyis ismeri a legrejtettebb gondolatomat is. Aztán ( kis hittestvéri rábeszélés után ) rájöttem, hogy igenis Allah azt várja el tőlem, hogy a legőszintébben álljak elő minden kérésemmel, bocsánatkérésemmel, félelmemmel és ezeket a saját szavaimmal mondjam el Neki. Nem várhatom, hogy a számba repüljön a sültgalamb, tennem kell érte és mindössze csak annyit, hogy a legőszintébb alázattal állok kéréseimmel Allah elé. Ezután nagyon hosszúra sikeredett a fohász és bizony olyan dolgokat, kéréseket is elmondtam neki, amiket soha senkinek, bocsánatot kértem a legsötétebb nyomasztó bűneimért, ami ha Allahon múlik meg is marad Közte és közöttem lévő titoknak. A fohászt befejezve ismét a végtelen teljesség érzése lett rajtam úrrá, olyan, amilyet csak a Zarándoklat ideje alatt éreztem.
Muzdalifa fele tartva megdöbbentő volt látni a fehér leples emberek végtelen tömegét, komolyan azt az érzetet keltve, hogy megyünk Allah elé elszámolásra. Őszintén szólva ettől az érzéstől igencsak megijedtem, hessegettem is a gondolatot, mivel tudom magamról, hogy közel sem vagyok olyan jó muszlim és csak Allah könyörülete és bocsánata menthet meg a büntetéstől, amit azóta is és most is kérek tőle.
Száz oldal sem lenne elég kifejteni az érzéseket, élményeket, de a lényeg: tényleg megváltoztatta az életem. Sokkal jobb muszlim lettem, mint azelőtt, még ha messze nem is tökéletes, mindig van valamit fejleszteni, javítani. Viszont egyértelműen meglátszik az imáim rendszerességén, a családomhoz való viszonyomon és a muszlim közösségemhez való viszonyomon is. Több igazi barátot, testvért is sikerült szereznem, akikkel mindig lehet őszintén beszélgetni olyan dolgokról, amiket más nem ért. És a legfontosabb: Allah mindig meghallgat, mindig imádkozni és fohászkodni kell hozzá, sosem hagyja el azt, aki hisz Benne és azért kell hozzá fordulni mindennel, mert eleve ő rendeli el a dolgokat és történéseket az ember életében. Minden az Ő ajándéka vagy próbatétele.
Allah áldja minden igaz szívű teremtményét, aki csak Őbenne hisz, Neki imádkozik és Hozzá fohászkodik!!!