Harci morál és jog az iszlámban

Az iszlám törvénykezés, a saría rendelkezése alapján fegyveres dzsihád csak és kizárólag az imám vagy kalifa, tehát az államfő, vagy a legfelsőbb vezető parancsára indítható, az előbbi menüpontokban említett, indokolt esetekben. Másodszor, az iszlám szerint a harcos az életét ugyan kockáztatja, amikor háborúba vonul, de nem szabad, hogy mások vagy saját életének a kioltása legyen a célja. Mohamed Próféta azt mondta Alinak, amikor harcba indult: „Ne kívánjátok a halált, és kérjétek Allahtól az életben maradást …”

A muszlimnak sokkal inkább arra kell törekednie, hogy elkerülje az összecsapást, és ha van rá mód, inkább a békés megoldást kell választania: „Ó ti, akik hívők vagytok! Lépjetek be a békességbe mindannyian, s ne kövessétek a sátán nyomdokait! Bizony ő nektek nyilvánvaló ellenségetek.” (Korán 2: 208). Egy másik szúrában ezt olvashatjuk: „Ha (ellenségeitek) távol tartják magukat tőletek és nem harcolnak veletek, és békét ajánlják fel nektek, úgy Allah nem ad nektek lehetőséget ellenük (a harcra).” (Korán 4: 90). A következő ája is ezt támasztja alá: „Ha békére hajlanak, úgy légy te is hajlandó arra. Hagyatkozz Allahra, Ő a mindent halló és a mindent tudó”. (Korán 8:61)

Az iszlám vallás háborús helyzetre vonatkozó szabályai szerint még a harctéren való küzdelem esetén is igazságos bánásmódot kell alkalmazni, és kizárólag a fegyverrel támadó ellenséggel szemben lehet harcolni. Az iszlám korai történetírói magas harci morálról adnak tanúbizonyságot, így elmondható, hogy ez jellemezte az iszlám történetének legkorábbi időszakát. Mohamed próféta életét elemezve megbizonyosodhatunk arról, hogy ő sosem adott engedélyt a fegyvertelen civilek, nők, gyermekek, vagyis az ártatlanok életének kioltására.

Faiszal Mevlevi libanoni vallástudós álláspontja szerint a dzsihád csak és kizárólag katonai megszálló erők ellen vethető be, mert a fegyveres dzsihádot a külső ellenség ellen kell alkalmazni, nem pedig az iszlám világon belüli viszályok megoldásában, mert a rendbontók, lázadók, vagy szakadárok iránt más elvek alapján kell viszonyulni. Háborúban a muszlimoknak tartaniuk kell magukat az iszlám harci etikához. Bukhári és Muszlim hadíszgyűjteményében olvashatjuk: „Ne öljétek meg a nőket, a földeken dolgozókat, az időseket és azokat, akik koruknál fogva nem veszélyesek rátok nézve, és nem használhatnak ellenségeiteknek.”

Az első kalifa, Abú Bakr a Bizánci birodalom seregei ellen induló első muszlim sereghez intézett beszédében így foglalta össze a muszlim harci etika szabályait: „Ne csonkítsátok meg az ellenség holttestét, ne öljétek meg a gyermekeket, sem az időseket, sem a nőket! Ne vágjátok ki és ne égessétek fel a pálmafákat, s egyetlen gyümölcsfát sem! Ne öljétek le a jószágot - teheneket, tevéket, birkákat -, csak annyit amennyi élelmezésetekhez szükséges! Ha olyan embereket találtok, akik kolostorok mélyén imádkoznak, hagyjátok békében őket!”

A harc a férfiak feladata, a nők számára más feladatokat szán az iszlám. Teljesíthetnek-e a nők fegyveres dzsihádot? Ezzel a kérdéssel fordultak a Szaúd-arábiai Fatva és Tudományos Kutatások Állandó Bizottságához, amely a következő fatvát mondta ki: „A nőknek nem kötelező a fegyveres harc, a vallási törvények megismertetése a feladatuk, de csak addig a határig, ameddig a megszólított emberek nem gázolnak a becsületükbe. Tegyék mindezt úgy, hogy eltakarják (az iszlám szerinti) szemérmüket, nem keverednek távoli rokon, vagy idegen férfiakkal, nem társalognak túlságosan kedvesen, bizalmasan és főleg nem maradnak egyedül velük. A magasságos Allah kijelentette: „Ne feledjétek és említsétek meg mindazt, amit Allah jeleiből és bölcsességéből házaitokban tapasztaltok.” (Korán 33: 34)

Aisa, Mohamed egyik felesége kérdezte: „Ó Allah küldötte, úgy látjuk, mi (nők), hogy legjobb tett a dzsihád, vajon ne végezzünk mi is dzsihádot?” A Próféta így felelt: „A nők számára a legjobb dzsihád a zarándoklat.”

A hadi joghoz tartozik a menedékjog. A saría szerint a muszlimok ellen harcoló hitetlen menedéket lelhet bármelyik muszlim államban vagy személynél, ha megfelelő indokai vannak. Ez a jog akkor is megilleti az adott hadviselőt, ha nem jogszerűen lép a muszlim ország, vagy közösség területére (például az ellenséges katona dezertál). Elegendő annyit mondania: azért jött, hogy hallgassa Allah szavát, vagy egy muszlim személy védelmét élvezi. Az ilyen jellegű nyilatkozatokat még abban az esetben is el kell fogadni, ha nincs bizonyítéka, mert saját vallomása alapján jogosult a védelemre. Menedéket kell nyújtani neki és biztonságos helyre vezetni, hacsak ki nem derül, hogy hazudott. Allah azt mondja a Koránban: „S ha egy a társítók (bálványimádók) közül a te védelmedet kéri, adj neki védelmet, hogy meghallgathassa Allah szavát. Majd juttasd el őt biztonságos helyre” (Korán 9:6)

A muszlimok ezen felül nem viselkedhetnek gőgösen, megalázóan a legyőzöttekkel. Tilos megölniük a nem harcoló nőket, gyerekeket, hadifogolyként kell bánni velük. A fogságba esett katonák sorsáról az imám dönt: szabadság, vagy szabadon bocsátás váltságdíj fejében. Ezek a szabályok, melyeket a Próféta (béke legyen vele) és társai mutattak be 1400 éve, ma is érvényben vannak, és megegyeznek azokkal a hadviselési szabályokkal, amelyeket csupán 1948-ban fektettek le a Genfi Egyezményben.